Tanári pályafutásom (swarovski) ékköve

Mióta tanárként dolgozom, közvetlen kapcsolatban vagyok a gyerekekkel. Szeretem a gimnáziumban rejlő kihívásokat, hiszen nem csupán arról van szó, hogy kamaszként a legnehezebben kezelhetőek a gyerekek, hanem arról is, hogy egy négyosztályos gimnáziumban a kamaszság más-más fázisában lévő gyerekkel kell együtt dolgozni. Szeretek úgy lefeküdni éjszakánként, hogy igen, ma is megcsináltam, ma is sikerült szót értenem a srácokkal. Persze jót tud tenni az embernek olykor a kudarc is, de a sikerekben való dorbézolást sokkal jobban szeretem.

Idéntől osztályfőnök is vagyok, a legfiatalabb ofő az iskola életében. Az igazgató asszony azt mondta, megbízik bennem, ahogyan a képességeimben is, használjam ki a lehetőséget és fejlődjek, fejlődjek együtt a gyerekekkel. A legfontosabb nevelési elvemnek a szabadság állandó fenntartását gondolom. Szerintem hiba egy gyereket választási lehetőség nélkül hagyni. Hiba, ha nem kezeljük döntéshelyzetben felnőttként. Hiba, ha személyes sértésnek interpretálunk egyes viselkedésformákat. Hiba, ha magyarázat nélkül büntetünk, arra támaszkodva, hogy evidencia történt.

Minden tanár csodálkozik azon, hogy én engedem, hogy a diákjaim tegezzenek. Nincs köztünk nagy korkülönbség, és szeretném, ha a viszonyunk közvetlen volna. Szeretném ismerni a személyiségük. Megismerni a történetüket. Azt gondolom, csak így lehet segíteni ezeken a gyerekeken átvészelni ezt az időszakot, közvetlenséggel és barátsággal: ha összevesznek a szülőkkel, merjenek és tudjanak hová fordulni. Ha bármi megoldhatatlannak tűnő gond van, szintén.

Úgy éreztem, tanárként nagy feladatom van: egy nemzedék formálódik a kezeim között.

Igyekeztem a kirándulásokat, közös programokat minél színesebbé tenni, próbáltam az ő fejükkel gondolkodni és belátni. Egy problémás diákom azonban mégiscsak akadt.

Úgy tűnt, a kislány lopott az osztály kasszájából, amely a tanári asztalon volt elhelyezve. A szülők oda pakolták bele az osztálypénzt a közös költségekre.

Természetesen nem mentem neki egyből a gyereknek, szerettem volna minél pontosabban megvizsgálni a körülményeket. Jól sejtettem, hogy nem rosszindulat és kapzsiság áll az ügy hátterében.

Mikor számon akartam kérni, kihívtam a terem elé, hogy beszélnünk kell. Végül is kiderült, hogy a kislány anyukája nagyon beteg volt. A lány pedig szeretett volna neki ajándékot venni. A swarovski ékszerek közül válogatott – azt mondta, nem akart sok pénzt eltulajdonítani, és ezek az ékszerek jó áron vannak, gyönyörűek, és bárki ízlésének megfelelnek. Megsimogattam a fejét, és hívtam, menjünk vissza az osztályba – kiderült, hogy a csapat fele fülét az ajtóra tapasztva hallgatózott.

Összenéztünk Ivettel, a kislánnyal, és én láttam a szemében a kétségbeesést. Biztos mindent hallottak. Most már tudják, hogy ő volt a tettes. Biztosan utálni fogjak majd innentől. Én igyekeztem megőrizni a hidegvéremet, és egy intéssel a helyére zavartam a gyerekeket, és az esetről egy szót sem ejtve, elkezdtem az órát.

Ami ezután történt, életem egyik leggyönyörűbb pedagógiai eseménye.

Egy héttel később arra jöttem be az osztályfőnöki órára, hogy a tanári asztalon legalább tíz gyönyörű darab tündököl a swarovski ékszerek kínálatából, Ivett pedig meggörnyedve sír, sőt, zokog a padjára dőlve. Először nem is értettem, mégis mi történhetett.

Aztán a gyerekek elmagyarázták. Vettek Ivett anyukájának ajándékokat. Mind-mind külön szánta rá magát erre, nem beszéltek össze. Jót akartak, szerették volna, hogy Ivett megkönnyebbülhessen, le akarták venni valamelyest a válláról a terhet. Le kellett üljek, hogy egy ilyen gyönyörű gesztust el bírjak viselni.

Az ékszerek gyönyörűek voltak. Úgy tündököltek az asztalon, mint egy kincsesbánya: csillogtak a fényben, ragyogtak, látszódott rajtuk az is, hogy maga a mozdulat, ahogy letették őket a tanári asztalra a gyerekek, tele volt szeretettel, odaadással és gondoskodással. Ezt a sok szép fülbevalót, gyűrűt, nyakláncot azért vették a srácok, mert felmérték és belátták a helyzet súlyát. Nem is tudták elképzelni, milyen nehéz volna nekik az anyukájuk nélkül. Milyen nehéz volna nézni azt, hogy az anyukájuk beteg vagy szenved. Szóval erre költötték a zsebpénzüket. Swarovski ékszereket vettek Ivett anyukájának, hogy adózzanak a lány jólelkűségének.

Szerettem volna egyenként kiölelni belőlük a szuszt. Fogtam az ékszereket, és betettem egy szép dobozba. Ivettet csitítgatni, nyugtatgatni kezdte az osztály. A kezébe nyomtuk a swarovski csecsebecséket. Szipogva köszönte meg őket, és biztosított minket arról, hogy ezek a gyönyörű holmik jó helyen lesznek, olyasvalakinél, akinek most igazán szüksége van a szépségre.